IDŐUTAZÁS

élő vizeken – öt állomással

Néhány hete egy testet-lelket felüdítő gyógykúrán vehettem részt Hévízen. A világ legnagyobb, természetes, biológiailag aktív termálvizű tavában a „berozsdásodott vén csontjaimat” szerettem volna megmozgatni és a járulékos gyógykezelésektől a testi fájdalmaim enyhülését vártam. Heti útravaló gyanánt a zsebembe csúsztattam, no nem egy flaska, hanem „csak” egy kötetnyi Élő vizet is. Abban reménykedtem, hogy Gáncs Aladár most megjelent kilencvenhét rövid léleképítő írása, belső emberem megerősödését szolgálja: szépen beosztva, napi tizennégy élő vízcsepp…

Igaz, így az utolsó napra csak tizenhárom csepp marad, de éppen ez a kedvenc, a szerencsés számom! Nem csak azért, mert tizenharmadikán születtem, s ez csak nyerő szám lehet, hanem mert a tucatnyi tanítvány között Jézus volt a tizenharmadik! S aki már e földön az övé lehetett, annak nyert ügye van a bűn, halál és ördög minden támadásával szemben!           

            S mire vége a hétnek, eljutok az utolsó oldalra – gondoltam merészen. Akkor még nem is sejthettem, hogy hová jutok el az utolsó napon; a belsőleg és külsőleg egyaránt ható élő vizek hogyan röpítenek majd egy időtlen időutazásra. Tarts velem, kedves Olvasó; mind az öt állomást érintve, hogy együtt érjünk el a célhoz is!

A jelen

            Már a megérkezéskor számtalan új információ árasztott el. Eddig nem tudtam, hogy a Hévízi-tó a világ legnagyobb tőzegfenekű, természetes melegvizű gyógytava. S a 4,44 hektáros víztükre már húszezer éve tartja ezt a világrekordot, mert a Balaton kialakulásával egyidőben tört fel a mai helyén a „hév-víz”:  „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév” (Jel 3,15)! Károli szavaival; már a nevével is figyelmezteti a tó a belé merészkedőt, mielőtt gyógyító erejével megajándékozná ez a mediterrán klímájú, páratelt és pormentes levegőjű Hévíz a gyógyulni vágyó időutazót.

            A negyven méter mélységű függőleges forrástölcsérnél, a tó legmélyebb pontján 40 ºC hőmérsékletű a meleg víz, de ez további, mintegy ezer méteres mélységből tör elő a gránit kőzetek közül. Egy héten át nyugodtan ringatóztam a több tízezer éves Pannon tengerből származó élő víz tükrén, a biztonságot, védelmet, megtartatást nyújtó tömör műanyagból készült úszógumimmal a hónom alatt; minden mást elengedve. S újra felfedezhettem, a számomra igen nagy mélység, a negyven méter mély kút fölött önfeledten lebegve: csak a kegyelem ölel át, tart meg, véd és őriz meg, akárcsak most ez az utolsó cérnaszálat jelentő vékony gumihenger. Átélhettem ismét: minden kegyelem az életemben!

            S amikor az utolsó napon, búcsúzásként a „szokásos” körjáratomat elkezdtem volna, hogy kézzel-lábbal végig evezzek a szabálytalan, tojásdad alakú élő vizű tó tükrén, hogy hátamat a víz, arcomat a ragyogó napfény simogassa, s mindent elfeledve átadjam magam a nyugalomnak, – hirtelen az egyik felém úszó bárányfelhő csücskén találtam magam, s ekkor megkezdődött a mintegy száz perces időutazásom. Tudtam, hogy Istennél nincs idő, ő az örök jelen; a Vagyok! De amint a lágyan hullámzó selymes, langyos vízcseppek körülpaskolták a

Napnak kitett testem, tekintetem áthatolt a látható égboltozaton és a tó titkát; a születésnapját kutatta…

A régmúlt

            Húszezer éve történt isz.e., hogy a Pannon tenger vize fölött felhangzott az Úr szava és forrást fakasztott: „Láttak téged a vizek, ó, Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek” (Zsolt 77,17). „Uram, szereteted az égig ér, (…) ítéleteid, mint a nagy mélység, (…) Mert nálad van az élet forrása” (Zsolt 36,6–7.10)! Amint lepillantottam a felhőről, éppen a nagy mélység fölött találtam magam, s ekkor újra igazat adtam Dávidnak, mert bizony az engem körül övező kegyelem-mentőöv nélkül most átélhettem volna (de vajon túl is élhettem volna?) segélykiáltásának valódiságát: „Segíts meg, Istenem, mert nyakamig érnek a vizek! Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom. Örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár” (Zsolt 69,2–3) engem is, úszni sem tudó gyermeked. De tekintetem a nagy mélységről az ég felé fordítottam, és szívemben eláradt a hála: Óh, urak Ura és istenek Istene! Aki „bölcsen alkotta meg az eget, A földet a víz fölé terítette, Nagy csodákat művel egymaga, mert örökké tart szeretete” (Zsolt 136,4-6)!

A közelmúlt

            Nagy hullámot keltve evezett el követlen közelemben mentőcsónakjával az ügyeletes úszómester, s ettől a húsz plusz kétezeröt éves időutazásomból visszarepültem. No még nem a mába, hiszen a táv felét sem tettem meg, de a gondolat szárnyán most negyven évvel ezelőtti önmagamat láttam (s csakhamar magamra is ismertem). S ugyanakkor az utolsó cseppig „elfogyasztott” Élő víz címlapjának rajza – Jézus a samáriai asszonnyal a kútnál – jelent meg lelki szemeim előtt, miközben az Úr Jézus hangját is hallottam; ha „te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet”. De már Aladár bácsi hangja szólalt meg, amint olvassa nekünk ezt a történetet, éppen ilyen meleg nyári napon; a nyíregyházi gyülekezet már réges-rég lebontott Iskola utcai tanácstermében, délután három órakor; a megkonfirmált városi ifjúságból összegyülekezett mintegy negyven fiatalnak: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne” (Jn 4,10.14). Azután mozaik képkockákat látok, amint erről az igéről beszélgetünk, s ekkor belém hasít a felismerés: ezért voltak nekem annyira ismerősek ezek a mondatok ennek az új könyvnek a lapjairól, mert nem először hallottam ezeket a gondolatokat Aladár bácsitól. Az idő sok mindent kitöröl az emlékezetünkből, de a lényeges és sorsdöntő képek megmaradnak. Igen, már kerek negyven évvel ezelőtt, igaz „könyv nélkül”, de annyira „együgyűen” mondta nekünk a Mester szavait, akik gyermekei lehettünk volna akkor.  Ő hozzá hívta és az Úr Jézus követésében szerette volna megerősíteni a hit útján elindult fiatal életeket. Bizony, a hatvanas évek közepén sem volt ez még olyan magától értetődő esemény. Fiatalokat csak vasárnap „lehetett” összehívni, és sokan meghallottuk ezt a csendes hívogatást; és több-kevesebb rendszerességgel, de részt vettünk ezeken az izgalmas beszélgetéseket rejtő órákon. A fiatal lélek fogékony az igaz beszédre: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” (Zsolt 42,1). Aladár bácsi nem önmagához, hanem az élő Úr Jézushoz hívott mindenkit, a nagytemplomi igehirdetéseiben is. Akkori tizenévesekként nem az újságból, hanem személyesen tőle kaphattuk számolatlanul, hétről-hétre az élő víz cseppjeit; természetesen nem a mostani könyvben olvasható mai történetekbe ágyazva, hanem a negyven évvel ezelőtti magyar valóság talaján állva; bizony lélekmentést, missziót végzett a mi lelkész-orgonistánk!

            S erre ma is hálatelt szívvel emlékezik oly sok ifjú lelkű, de már a gyógyító, testi regenerálódásra szoruló, akkoriban konfirmált fiatal. Csak az én csoportomban, Joób Oli bácsi körzetében; nyolcvanhat ragyogó arcot számolhattam össze az 1963-ban készült konfirmációi csoportképen; és akkor négy körzetből állt a nyíregyházi gyülekezet… A kerek születésnapi évfordulót lekésve, az imádság szárnyain át utólag, ezt az áldást kérjük Aladár bácsi életére mindazok; akik ismerhették itt, és szeretik őt: „Ragyogtassa rád orcáját az ÚR” (4Móz 6,25)!

A kezdet

            És ekkor megszólalt pontosan a három órát jelző kisharang a fürdőház tornyában. De most nem vissza, hanem még előbbre röpített ez a kis intermezzo, s a gondolat a Lélek szárnyain szállva, egészen az élő víz forrásáig jutott el, (tovább már emberi szem nem tekinthet!) – s ezek az igék villantak elém: „Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott” (1Móz 2,10). „Az Úr hangja zeng a vizek fölött” (Zsolt 29,3). „Te fakasztasz forrásokat a völgyekben” (Zsolt 104,10). A Paradicsomot átszelő élet- folyamból ered minden élő víz, s ez a világ teremtése óta nem apadt el, mert a minden élet forrásától; Istentől ered! Evangélikusként, még ezt is tudhatjuk: „Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát, A Felségesnek szent hajlékait” (Zsolt 46,5). De melyik ez a város, Uram? – éppen ezt akartam kérdezni, amikor a célegyenesbe fordultam és megpillantottam a kiindulási ponton álló szent András modern dombormű alakját a róla elnevezett X alakú kereszten, végtagok nélkül. Az éppen ráeső napsugarak visszatükröződő fényében mintegy elvakulva, behunyt szemmel röpített a gondolat az utolsó állomásig, ami nem a vég, hanem…

A folytatás

            Az igék most is a Paradicsomról zengtek a szívemben és az elveszett, de visszanyert élet vizéről. A Szentírás első és utolsó lapjai összeérnek, miként az én képzeletemben ezek az áttűnő mozaik képek a Paradicsomról; s felelnek is az igék egymásnak. Az elveszett Paradicsom a mennyei Jeruzsálemben visszatér, s ott majd megláthatjuk színről-színre „az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered”. S ekkor csodálatos harmóniába olvad össze a most olvasott könyv üzenete a sokszor hallott igékkel; s ez a hívás az időutazás végén – amikor a kezdet nem a véget, hanem a folytatást ígéri – így hangzik kétezer éve: „Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,1.17).

            Búcsúzóul „csak” a szemeimmel megsimogattam a víz felszínén immár száz éve úszó gyönyörű, sokszínű tündérrózsákat, majd időutazásom végén „földet értem” a biztos talajt jelentő, cölöpökön álló napozóteraszon; a „férfiasan férfi” névadó kedvenc apostolom mellett, aki nemcsak testvérének, Péternek volt a misszionáriusa, hanem a vizek védelmezőjeként is tisztelik; amint ezt az államalapítás ezer éves évfordulójára elhelyezett emléktábla is hirdeti. Azért állhat e görög nevű tanítvány szobra e hévízi élő vizek felett, mert ő „első kézből” vehette Urától a mindenkinek felkínált élő vizet. Amint meghallotta Keresztelő Jánostól: „Íme, az Isten Báránya!”, a lakásáig követte Jánossal együtt a Mestert, s nála maradtak; de nem csak azon a napon! – „körülbelül délután négy óra volt ekkor” (Jn 1,35.39).

            Kedves Testvérem! – aki versenyt futsz a rohanó idővel, e földi utazásod során.

            Én nem tudhatom, nálad „hány az óra”, de te is részesülhetsz az élő víz minden áldásában, ha ezt a – Könyvek Könyvéből, az egyedüli Nagy Könyvből – feléd hangzó „Jöjj!” hívást meghallod! Ez az időutazásom akkor, ott csak félbeszakadt, mert még nem értünk a célba! Ezért azt „javaslom”; találkozzunk valamennyien a túlsó parton, az Élő Víz forrásánál; és „ott álljunk üdvbe öltözötten” (EÉ 525,6)!

            Az időtlen, színről-színre való viszont-látásra!                                    Garai András