Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 17 - Pásztori szó A vasárnap igéje HÚSVÉT ünnepe UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) – Jak 5,(13)16–20 Pásztori szó A jó pásztor vasárnapján Jakab apostol pásztori szavát halljuk: „Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez.” Igazság, tévelygés, térítés, lélekmentés: idegenül csengő kifejezések a huszonegyedik század emberének fülében, még azokéban is, akik kereszténynek vallják magukat. Protestánsok számára pedig egyenesen taszító gondolat, hogy a gyülekezetben, az egyházban bárki az igazság letéteményeseként térítgethetne másokat. A kívülállókat, a más vallásúakat, az ateistákat talán még igen. De a gyülekezethez tartozókat semmi esetre! „Mi az igazság?” – tesszük fel rögtön a pilátusi kérdést, és rögtön hozzátesszük: annyiféle igazság van, ahány ember. Mindenkinek igaza van a maga szemszögéből nézve. Aki a gyülekezethez tartozik, aki eljár az istentiszteletekre, bibliaórákra, az mind hívő, persze ki-ki a maga módján. Még a lelkész sem helyezheti magát a többiek fölé, és nem veheti a bátorságot, hogy a gyülekezet bármelyik tagját térítse, csak azért, mert másként hisz és/vagy más normák szerint él, mint szerinte kell. A gyülekezetben mindenkinek joga és szabadsága, hogy a maga módján legyen keresztény. Jakab szerint ez nem így van, és szava ebben a kérdésben teljesen egybecseng Páléval, Péterével, Jánoséval, és ami még ennél is sokkal fontosabb, az egyház Urának, Jézus Krisztusnak a szavaival: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Jézus az út: ez azt jelenti, hogy amilyen úton, vagy a képet mellőzve, amilyen módon ő közeledett Istenhez és az emberekhez, úgy kell az őt követőknek is. Ahogy ő mindenben az Atya akaratának vetette alá magát, úgy kell tenniük követőinek is. És ahogy Jézus egyetlen ember felé sem fordult gyűlölettel vagy elutasítással, ahogy még ellenségeit is áldotta, és imádkozott értük, úgy kell az őt követőknek is. Aki erről az útról letér, a halál útjára tér. A gyülekezetben se a lelkész, se senki más nem kell, hogy az igazság egyetlen letéteményese legyen, vagy a bölcsesség kövét hordja a zsebében ahhoz, hogy képes legyen észrevenni, ha a gyülekezet valamelyik tagja a jézusi útról letért. Hiszen ennek elég nyilvánvaló jelei vannak. Aki elhagyja a jézusi utat, annak mindenekelőtt megszakad az Istennel való élő kapcsolata. Ennek konzekvens megnyilvánulása, hogy megszűnik az imaélete. Nem a „maga módján” imádkozik, hanem sehogy. Közvetlenül persze senkinek sem lehet kontrollálni az Istennel való kapcsolatát és az imaéletét. Az imaélet hiányának azonban mégis vannak feltűnő jelei. Jakab útmutatásánál maradva: aki Krisztus útján jár, és szenvedés éri, imádkozik. Minél súlyosabb a szenvedése, annál buzgóbban. És hittestvéreit is kéri, hogy imádkozzanak – nem helyette, hanem – vele és érte. Aki nem ezt teszi, hanem szenvedését panaszolva kerüli az imádságot, esetleg annak értelmetlen voltáról beszél, és Isten igazságosságát kérdőjelezi meg, amiért éppen őt sújtja így, az bizonyosan letért a krisztusi útról, eltévelyedett az egyetlen igazságtól, aki maga Jézus. Hasonlóképpen, aki szenvedésének esetleges okozóit átkozza, gyűlölettel beszél róluk, ahelyett hogy áldaná őket, és imádkozna értük, bizonyára eltévelyedett. Aki pedig, ha sikerben van része, és öröm éri, nem Istennek ad hálát – Jakab szavával nem zsoltárt énekel –, hanem a siker elérését kizárólag a maga kiválóságának vagy éppen a vakszerencsének tulajdonítja, szintén letért az igazság útjáról. De gyakran a siker és az öröm tartalma is erről árulkodik. Mert Jézus értékrendje szerint nem minden siker, amit a világ annak tart. Amikor valaki nagy küzdelmek és áldozatok árán végre érvényre juttatja a maga igazát, azt a világ sikernek tekinti ugyan, de Jézus szerint ez a hit útjának elhagyása. Jézus nem küzdött a maga igazának bizonyításáért. Ezt teljesen Istenre hagyta. Se a nagytanács, se Pilátus ítélőszéke előtt nem védte magát, nem tett semmit azért, hogy igazságára fény derüljön. Tűrt és hallgatott. Mert mindvégig bízott Istenben, aki húsvét hajnalán meg is adta a választ minden ellenségének. Akiből hiányzik ez az Isten iránti bizalom, és önmaga igazáért harcba száll, letért a jézusi útról. Ugyanerről tanúskodhat a siker elérésének módja is. Aki a hit szabályai szerint küzd egy igaz ügyért, közben nem sodorhat szándékosan bajba másokat. Nem gázolhat át senkin, és senkinek sem okozhat kárt. Aki „a cél szentesíti az eszközt” elvét követi, az letért a jézusi útról, és sikere Isten szemében bukás. Ha keresztény ember ilyen dolgokban éri magát tetten, Jakab szerint meg kell vallania bűnét. Ha hittestvérei között valaki más életében látja a jézusi út elhagyásának ezeket a nyilvánvaló jeleit, nemcsak joga, de kötelessége figyelmeztetni. Hiszen a tét nem kicsi. A tét az eltévelyedett testvér örök élete. Ha az illető hallgat rá, „megmenti annak lelkét a haláltól”. Nincs itt szó semmiféle dualizmusról, az ember testre és lélekre való erőszakos szétszakításáról. Húsvétkor ugyanis nyilvánvaló lett: a halált többé nem a biológiai élet elveszítése jelenti. A halál Jézus elveszítése, aki – húsvéthétfő evangéliumában hallhattuk – maga a feltámadás és az élet. Aki Jézus útjáról tér le, az az örök életet hagyja el, és szédül bele a valódi halálba, ami nem a biológiai funkciók hiánya, hanem az Istennel való kapcsolat és közösség hiánya: olyan állapot, amelynek borzalmát szavakkal nem lehet leírni, amelynek lefestésére a tüzes pokol képe csak ügyetlen kísérlet. Pásztora vagyok-e én a testvéremnek? – ez káini kérdésfelvetés. Az egyenjogúak kerekasztalává lett egyházban többé senki sem formálhat rá jogot, hogy a másik pásztora legyen. Káinok szabadcsapatává züllő egyházunk képes-e még meghallani a pásztori szót, hogy újra Krisztus nyája lehessen?
Imádkozzunk! Urunk, ne engedd, hogy a magunk útját járjuk: téríts minket a te utadra! Ámen.
Véghelyi Antal Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2009/17/06 |