Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 18 - Prófétai szó
A vasárnap igéje
HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (Jubilate) – 1Thessz 5,16–24
Prófétai szó
„Bizony, bizony, mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül…” (Jn 16,20) – halljuk Jézus prófétai szavát Jubilate vasárnap evangéliumában.
„A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg” – inti Pál apostol a Thesszalonikában élő gyülekezetet. Mert ahol a prófétálás Lelke visszavonul, ott hallgatnak a próféták; ahol viszont megvetik a prófétálást, ott visszavonul a prófétálás Szentlelke. Vajon azért tűntek el oly hamar az egyház életéből az apostoli korban még fel-felbukkanó – lásd Agabosz (ApCsel 11,28; 21,10) – próféták, mert az egyház népe nem fogadta meg Pál intelmét, és a Lelket kioltotta? Azért vonult vissza a prófétálás Lelke, mert megszomorodott, látva, hogy az egyház népe egyre csak megveti a prófétai szót? Vagy azoknak van igazuk, akik a kérdést elutasítják, és azt mondják, hogy az új szövetség korában a prófétálás nem más, mint a Krisztusról való tanúságtétel, és ez az egyházban soha nem némult el? Nem hiszem, hogy helyes a kérdés élét így elvenni. De ma inkább arról próbáljunk számot adni, hogyan viszonyul az egyház, hogyan viszonyulunk mi magunk Jézus prófétai szavához: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül…” Mindig vannak, akik egyoldalúan a prófétai mondat folytatásra teszik a hangsúlyt: „…ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul.” Majd hozzáteszik, hogy ez az ígéret húsvétra vonatkozik: akkor a tanítványok újra meglátják majd Jézust, akit „egy kis ideig” – nagypéntek estétől – nem láthattak. A próféciák természetéhez tartozik, hogy egyszerre több időről szólhatnak, és több szakaszban teljesülhetnek. Az ószövetségi próféciák nagy része is „többütemű”. Egyszerre utalnak egy belátható, közeli eseményre, és egy olyanra, amely csak egy későbbi korban fog bekövetkezni. A teljes szövegkörnyezetet figyelembe véve csak így érthető helyesen az utolsó vacsorán elhangzott jézusi prófécia is. Egyrészt húsvétkor már beteljesült. A feltámadt Krisztussal találkozó tanítványok örömét többé semmi nem veheti el. De ez nem zárja ki, hogy húsvét, de még inkább pünkösd után váljék – földi körülményeit tekintve – igazán nyomorúságossá, üldözésekkel és más testi-lelki szenvedéssel telivé az életük. Az apostolok mindezt örömmel elfogadták Krisztusért és az ő evangéliumáért. Hitték, hogy számukra földi életük végéig, az egyház számára pedig Krisztus dicsőséges második eljövetelének napjáig tart az a „kis idő”, amíg testi szemmel nem láthatják az Urat, de akkor szomorúságuk majd abban az értelemben is örömre fordul, hogy többé a külső környezet sem lesz forrása semmilyen gyötrelemnek vagy szenvedésnek. Többé-kevésbé hasonlóan gondolkodott az első századok kereszténysége is. Tíz véres üldözési hullámot éltek át annak bizonyosságával, hogy Jézus jövendölése teljesedik be rajtuk: e világban nyomorúság lesz az osztályrészük. Az állhatatossághoz pedig az ígéret adta nekik az erőt: végül meglátják feltámadt és megdicsőült Urukat, és szomorúságuk akkor örömre válik. A Nagy Konstantin-féle fordulat után a kereszténység szakított ezzel a szemlélettel. Elutasították, hogy osztályrészük itt a földön feltétlenül nyomorúság kell hogy legyen. Legfeljebb a szerzetesek tartottak ki emellett, sokszor kétségtelenül torzult formában, maguk választotta műnyomorúságra téve fogadalmat. Később, az ellenreformáció idején hitvalló eleink ismét ízelítőt kaptak abból, hogy a Krisztus-követés a földön bizony nyomorúsággal és üldöztetéssel jár. Az uralkodó által meghirdetett vallási türelmet követően azonban a reformáció egyházainak hívő népe is kezdte elutasítani a jézusi prófécia tartalmát, és életét azzal a meggyőződéssel próbálta élni, hogy hitével egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a földi nyomorúságok elkerülése. Ez aztán a biblikus teológia és a racionalizmus összebékítése mellett hasonló erkölcsi kompromisszumokhoz vezetett, mint amilyeneket a konstantini fordulat utáni kereszténység kötött. Jézus prófétai szavának ilyen formában való megvetése és a reformáció évszázadára minden üldözés ellenére jellemző eleven egyházi élet tradicionalizálódása és láthatóan Lélek-hiányossá válása között kár tagadni az összefüggést. De ma mindenekelőtt a magunk hitéről kell számot adnunk. Mi talán nem utasítjuk el zsigerből, hogy ha Krisztus hű követői akarunk lenni a földön, akkor nekünk is számolnunk kell Jézus próféciájának igazával: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül”? „Felvilágosult” teológusaink nem próbálják minden erővel cáfolni az apostolok által hirdetett és reformátorunk, Luther által felelevenített igazságot, hogy a hívők élete itt a földön nem lehet más, mint keresztkövetés? Félek, nem jár messze az igazságtól az a „maradi” angol teológus (H. R. Niebuhr), aki a mai keresztény közgondolkodást így jellemzi: „Egy harag nélküli Isten a bűn nélküli embereket az ítélet nélküli országába vitte be egy kereszt nélküli Krisztus szolgálata által.” Komolyan vesszük-e, hogy a világ soha nem fordul, mert nem is fordulhat elismeréssel Krisztus hűséges követői felé? Komolyan vesszük-e és vállaljuk-e, hogy ha valóban úgy követjük Krisztust, ahogy azt a Hegyi beszédben ő maga hirdette meg, akkor ebben a világban elkerülhetetlenül elutasítás, megvetés, nyomorúság és üldöztetés lesz a részünk? Vagy megvetjük a prófétai szót, és egy kereszt nélküli Krisztust próbálunk követni, gondosan kitérve minden lemondás, megaláztatás és szenvedés elől, amelyben a hit hűséges megélőinek azzal a reménységgel van részük, hogy szomorúságuk egy napon örömre fordul? A hit és a Szentírás értelmezésének gyakran egymásnak ellentmondó, egymást kizáró sokféleségében nem árt megszívlelnünk Pál tanácsát: „…mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.”
Imádkozzunk! Jöjj, Szentlélek, óvj meg minket minden hamis tanítástól, és segíts mindvégig igaz hitben járni. Ámen.
Véghelyi Antal Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2009/18/06 |