Hol a menny?
Az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepe nem azért szorult perifériára, mert hazánkban – számomra érthetetlenül – még mindig munkanap. Akárcsak a vízkereszt, mely a diktatúra által nem érintett európai országokban szintén munkaszünetes ünnep. Méltán, mert a karácsonnyal, húsvéttal és pünkösddel együtt az egyházi esztendő öt főünnepe közé tartoznak. Mennybemenetel és vízkereszt ünnepének fénye azonban ott is megkopott, ahol a naptárak piros betűvel jegyzik.
Nem csak sorsát tekintve van hasonlóság e két ünnep között. Mindkettő Krisztus megdicsőüléséről szól. Vízkeresztkor az Atya mennyei szózatának hangja hallatszik, mellyel a Jordán vizében megkeresztelkedett Fiáról tesz tanúságot, már itt a földön megdicsőítve őt. A húsvét utáni negyvenedik napra eső mennybemenetel ünnepén pedig a mennyei dicsőség fényes felhője rejti el a feltámadt Krisztust tanítványai szeme elől. A megdicsőülés témája az, ami a racionalizmussal fertőzött 21. századi kereszténység számára ezt a két ünnepet nehezen értelmezhetővé teszi.
Mennybemenetel ünnepén a nehézség mindenekelőtt az esemény nem biblikus megközelítéséből adódik. Ezt már Luther is felismerte. Amikor ellenfelei arra hivatkozva vitatták Krisztus testének jelenlétét az úrvacsorában, hogy Krisztus teste megdicsőülése óta a mennyben van, Isten jobbján, így válaszol érvelésükre: „Ha már most megkérdezzük tőlük, hogy mit neveznek ők az Isten jobbjának, (…) olyan ferdítésekkel fognak előállni, mint ahogyan a gyermekeknek szokás mesélni egy képzeletbeli mennyről, melyben egy aranyos trónus áll, melyen a Krisztus főpapi föveggel és koronával a fején az Istennek jobbján ül, miként a festők festik… Kérdezzük tőlük: hol az a szentírási hely, mely az Isten jobbját egy helyre szorítja? (…) Az Írás arra tanít, hogy Istenek jobbja nem egy meghatározott hely, …hanem hogy az az Istennek mindenható hatalma… Felfoghatatlan és korlát nélküli, mindenen kívül és fölül áll, ami van és lehetséges. Másrészt meg kell, hogy mindenütt legyen, lényegileg és jelenlevően, még az utolsó falevélben is. (…) Mert az Isten az, aki mindeneket teremt… De hogy megteremthessen és fenntarthasson valamit, kell, hogy ott jelen legyen, és teremtményét úgy bensőleg, mint külsőleg megteremtse és fenntartsa. (…) Úgyhogy semmi sem lehet inkább jelenvaló minden teremtményben, mint az Isten maga az ő hatalmával. (…) Miként Szent Hiláriusz is mondja, Isten lényegileg jelen van mindenütt, minden teremtményben és minden teremtmény által, minden egyes részükben és tartózkodási helyükön, hogy tehát a világ tele van az Istennel, és az Isten egészen betölti, de nincsen általa korlátozva vagy határolva, mert ő egyidejűleg minden teremtményen kívül és fölül is van. (…) Ha megtalálta annak módját, hogy az ő saját isteni lénye teljességgel minden teremtményben és minden egyesben jelen lehet, igazabban, bensőségesebben, teljesebben, mint amilyen a teremtmény önmagában, és mégis egyik által sincsen korlátozva, úgyhogy ő minden dolgot körülvesz ugyan és betölt, de őt egyik sem képes körülvenni és betölteni és benne lenni: ne tudná annak módját is, hogy teste teljességgel sok helyütt lehessen, és mégsem legyen azokkal azonos, amikben jelen van? Nyomorultak vagyunk mi, emberek, mert Istent és az ő működését vélekedésünk alapján ítéljük meg, azt gondolván, hogy valami szabóval vagy napszámossal van dolgunk. (…) És habár minden teremtményről mondhatom, hogy az Isten lakozik benne, de azt már nem mondhatom: ez az Isten maga. A Krisztusról azonban nemcsak azt mondja a hit, hogy az Isten benne lakozik, hanem azt, hogy (…) benne az Isten és az ember egy személy, és ez az Isten nagy műve és csodája, ami minden emberi értelmet csúffá tesz, és amihez a hitnek ragaszkodnia kell. (…) Hogy Krisztus az Isten jobbján ül, nem jelent mást, mint hogy ő ember voltában is mindenek felett áll, és mindenek alá vannak neki rendelve, és uralkodik felettük. (…) Hogy Úr legyen és uralkodjék, természetesen kell, hogy előbb lényegileg is jelen legyen az Isten jobbja által, mely mindenütt jelen van. (…) Mégis megfoghatatlan ő, és nem fogod megtapintani, (…) ha meg nem ígéri, és igéjével oda nem rendel egy bizonyos asztalhoz, és igéjével maga nem értelmezi a kenyeret: …ez az én testem. (…) Mi tudjuk, hogy ez az Úr vacsorája…, mert az Úr nemcsak szerezte, hanem maga készíti is, és ő maga tartja is meg: ő maga a szakács, a pincér, az étel és az ital. … [Ez a szentség] az ő szolgálatára és dicsőítésére szereztetett. De mivel szolgálunk neki? Azzal (…), ha ragaszkodunk hozzá, hogy teste és vére jelen van.”
Bár Krisztus Isten jobbja által mindenütt jelen van, számunkra megfoghatóan mégis csak az általa szerzett úrvacsorában van jelen. Amikor Isten hatalma jobbjára emelte, ő maga dicsőítette meg ezzel. Mi azzal dicsőíthetjük, ha az úrvacsorában hittel valljuk jelenlétét – ez a summája Luther érvelésének.
„Krisztus ezen igéi: »ez az én testem«, »ez az én vérem«, még erősen állnak” című könyvében – melyből a fenti idézet származik – Luther bírálja azokat, akik tiltakoznak „az Úr vacsorája” elnevezés ellen, és a szentséget „a keresztények vacsorájaként” ünneplik, mintha az a hívők egymással való közösségének megtapasztalására rendeltetett volna. Ez a racionalizmus jegyeit magán viselő felfogás napjainkban is „korszerűnek” számít.
De ha még a „maradiság” bélyegét is vállalva úgy térdelünk az úrvacsorai oltár elé, hogy hitünkkel a testében és vérében valóságosan jelen lévő Krisztust dicsőítjük, akkor nemcsak a vele való találkozás és bensőséges közösség örömében lesz részünk, hanem tapasztalni fogjuk Ézsaiás próféciájának igazát is: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”
Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy igédben megszólítasz, és szentségeidben végtelenül közel jössz hozzánk. Add, hogy hitben valódi bizonyságot nyerjünk arról, hogy te velünk vagy minden napon, a világ végezetéig. Ámen.
Véghelyi Antal
Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2009/20/35