ELŐSZÓ

Az idős Joób Olivér [1910-1969] születése centenáriumára megjelenő mű, Jézus Krisztus egy huszadik századi tanítványának életét, szolgálatát, sorsának alakulását mutatja be. Miközben ezt teszi, egyben átfogó képet is rajzol legkevesebb két – egymással szoros kapcsolatban álló – magyar történelmi és benne két magyar evangélikus egyháztörténelmi korszakról is.

Az ún. Horthy-korszakról, valamint az 1945 után kezdődő, – egyszerre bizantikus és magyar vonásokat felmutató – baloldali diktatúra időszakáról van szó. Ami az első korszakot illette, itt az mondható el, hogy ez, az ún. bevett egyházak közé tartozó római katolikus és protestáns egyházak viszonylatában lényegében kifejezetten egyház-barát pozíciót mutatott. Az egyház-barát pozíció azonban messze nem jelentett keresztyén-barát pozíciót. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a keresztyénség bizonyos vonásai szimpatikusak és használhatóak voltak az akkori államhatalom célkitűzései számára. Csak ezzel a kikötéssel beszélhetünk a Horthy-korszak egyház-barát pozíciójáról. A korszak vezetői többségükben ezt a hozzáállásukat mindvégig megőrizték. Tették mindezt az említett felekezetek között változó intenzitással, de lényegében permanens módon, adott különféle – teológiai, jogi, financiális, egyházpolitikai és egyéb természetű – torzsalkodások ellenére. Pedig ezek gyakran veszélyeztették a trianoni békeszerződés következtében szinte „törpévé” zsugorodott Magyarország belső egységét és békéjét is. A Horthy-korszak viszont a maga részéről abban volt érdekelve, hogy az ország népessége többségét kitevő római katolikus, és az ország életében évszázadok óta jelentős hatásokat közvetítő protestantizmus – református és evangélikus egyházak! – békében éljenek egymással. Ezért vezető tisztségviselői örömmel köszöntöttek minden olyan megmozdulást is, amely ezen egyházak egymáshoz való közeledését munkálta. A Horthy-korszak másik nagy egyházpolitikai jellemzője az volt, hogy az egyházakat partnernek tekintette. Két dologgal mutatta ezt ki. Az egyik az volt, hogy állandó jelleggel dialógust folytattak az egyházakkal, úgy azok életére, mint az ország helyzetére vonatkozóan. Az aztán már lényegében az illető egyházak vezetőin múlt, hogy ilyen esetekben valóban keresztyén megszólalásokkal éltek-e?! A másik megemlítendő dolog az volt, hogy a Horthy-korszak nem elégedett meg a puszta dialógussal, hanem ezeket átgondolva a fenti egyházakat gyakorlati módon igénybe vette, mind az illető egyházak szolgálatát segítő dolgok, mind pedig a nemzet minden egyes tagja érdekében elvégzendő gyakorlati feladatok megvalósításához is. Ezen a háttéren beszélhetünk arról, hogy az említett egyházak „bizonyos” legitimációt adtak a korszaknak.

Ezzel szemben a baloldali diktatúrát ezen a téren, – ha nem is azonos intenzitással és mértékben, – de a lényeget illetően egészen 1989-ig kifejezetten ellenséges vonások jellemezték. A baloldali diktatúra egyszerre volt keresztyén- és egyházellenes. Az ateista ideológia állandó hangoztatása, a családok életébe ennek nevében történő brutális beavatkozások, személyi, jogi és egyéb nemtelen eszközök igénybevétele frontálisan ütköztek a vallás- és lelkiismereti szabadságra történő állandó hivatkozással. A kommunisták nem csak az emberek testére, hanem a lelkükre is igényt tartottak. Mindez kiegészült az egyházak közelmúltbeli – éppen a Horthy-korszakban kiábrázolt – szereplését a „kollektív bűnösség” címszava alá történő besorolással. Az egyházak anyagi, szellemi, lelki természetű befolyásának megtörése, és működésük ellehetetlenítése, és szinte állami „kegyelemkenyérre” történő korlátozása mind-mind erre való hivatkozással történtek. A baloldali diktatúra másik nagy jellemzője ezen a téren – a Horthy-korszakkal ellentétben – a divide et impera elv alkalmazása volt. Nem csak az egyházak között, hanem az egyes egyházakon belül is alkalmazták ezt a megkülönböztetést. Ennek szellemében állt elő lényegében egy olyan helyzet, hogy 1989-ig egy magára valamit adó protestáns egyházi vezetőnek „illett” pl. a római katolikus egyházzal „nem jóba” lenni, őket az egyházi „reakció” messze elkerülendő mintapéldányaiként sűrűn emlegetni. Mindez természetesen nem érintette a római katolikus egyház ún. „haladó” köreivel való barátkozást. Ugyanakkor – ugyanennek az elvnek a nevében – az evangélikus egyházi vezetőknek pl. „hivatalból” barátkozniuk „kellett” a református egyházi vezetőkkel, mint a „haladó” egyház ideális mintaképével. A legszomorúbb demarkációs vonalak azonban az egyes egyházakon belül húzódtak. Egy ún. „haladó” és egy „nem haladó” lelkész vagy laikus között elhalványultak, majd megszűntek a közös hit alapján kötelező testvéri kötelékek. Az előbbiek az államhatalom által kedvezményezett, az utóbbiak a negatív módon megkülönbözetett csoportba kerültek családjaikkal együtt. Az államhatalom a „nyílt” egyházüldözés korszakát követően egy „saját”, laikusokból és klerikusokból álló egyházi elitet is kiszakított magának minden egyházban. Őket azután sikeresen küldte harcba mind saját egyházuk, mind pedig a kommunista diktatúrát többségében elnyomásként megélő magyarság többsége ellen. Úgy tűnt, hogy mindenki és minden, állam és egyházak ezeknek az elveknek a szellemében működtek. Ma már tudjuk, hogy ez szerencsére nem így volt!

Az első dolog, ami – a könyv olvasása közben, – mint alapvető felismerés kikristályosodik, az, hogy a bemutatott személy és az említett legkevesebb két magyar történelmi és magyar evangélikus egyháztörténelmi korszak különös kapcsolatban állnak egymással. Ha nagyon röviden akarjuk megragadni ennek a különös kapcsolatnak a sajátosságát, akkor szabad úgy fogalmaznunk, hogy id. Joób Olivér életét és szolgálatát ezek kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták, de nem ezek határozták meg.

Ennek a könyvnek az emberi főszereplője a maga szolgálatát sem a Horthy-korszakban, sem pedig a baloldali diktatúrában nem úgy fogta fel, hogy pusztán csak arra figyelt volna, hogy mit enged meg, mit vár el, vagy a másik oldalon mit tilt meg, mit kínál egy egyház-barát, esetleg egy nyíltan keresztyén- és egyházellenes hatalom. A soproni vaskohó-mérnöki szakra járó fiatalember lelkiismereti okokból iratkozott át a teológiára. „Valahányszor kezembe vettem a Bibliámat, mindannyiszor éreztem, hogy olyan életre vágyom, mely Isten országának szolgálatában állt.” Természetesen tisztában volt a saját korlátaival, és azzal, hogy saját erején felüli utat kell bejárnia. Így írt erről: „…gyenge, erőtlen és méltatlan vagyok rá, s csak a kegyelem Istenében bízom csupán, s az Úr Jézus Krisztusban, akiben mindenre van erőm, s aki megerősít.” Id. Joób Olivér ezzel a hozzáállással akarta végezni a maga munkáját. Végzős teológusként ezek a dolgok már tisztán álltak előtte. Az 1933 tavaszán leadott két –  az újszövetség illetve a rendszeres teológiák tárgyköréből – megírt szigorlati dolgozatának végkövetkeztetései bizonyítják ezt. Újszövetségi témája: Jézus Krisztus szenvedésének és halálának értékelése a synoptikusoknál, a Cselekedetek könyvében és Pál apostolnál. A dolgozat bevezetésében illetve befejezésében világosan kifejtette, hogy hová akar eljutni ő maga, és hol akarja látni saját kora evangélikusságát. „Látjuk tehát, hogy a keresztyénség valóban azon fordul meg, hogyan értékeljük Jézus Krisztus szenvedését és halálát […] tulajdonképpeni célunk kimutatni, hogy Jézus messiási működésének legelejétől kezdve megváltói szenvedése és halála áll messiási feladatának a középpontjában, egészen Pál apostol teológiájáig, amelynek a középpontját szintén a kereszt alkotja.” A dolgozat végén pedig mintegy summázásként a következőt írta: „Isten csodálatos és végtelen szeretetével azt akarta, hogy mi ne adhassunk neki semmit, hanem csak Ő adjon nekünk mindent, s ez a minden az Ő Egyszülött Fia a golgotai kereszten. Az igazi theologia tehát az evangéliumokban, az ősgyülekezetben, Pál apostolnál, és ma is csak egy lehet, ha keresztyén theologia akar lenni, theologia crucis.” A rendszeres teológiai téma az akkoriban ismét egyfajta reneszánszát élő lutheri teológia egyik fontos kérdése volt, éspedig Erasmus és Luther szolgai, vagy szabad akaratról szóló vitájának értelmezése. Itt is először a bevezetésből idézünk. „…Isten a maga valóságában úgy, amint magát kinyilatkoztatta, és az ember tényleges állapota határozzák meg az emberi akarat szabadságának vagy szolgaságának a kérdését.” És a befejezés: „Isten theologiája az a theologia, amelynek egyetlen fix pontja van, maga Isten, akinek lényege, hogy ad.” A dolgozatban arról is tanúságot tett, hogy megértette a lutheri teológia egyik nagy különbségtételét, éspedig a Deus absconditus – azaz az elrejtőzött – és a Deus revelatus – azaz a kinyilatkoztatott – Istenről szóló, bibliai alapokon nyugvó tanítását.

A szigorlati dolgozataiban már megfogalmazott alapokra olyan tapasztalatok épültek rá, amelyek kiindulópontjai lettek saját gyülekezeti munkájának. Az 1933-34-ben megtett finnországi tanulmányút jelentős teológiai továbbképzést jelentett a számára. Biblikus, egyháztörténeti tárgyakat hallgatott, sőt pszichológiát is. A finn egyházi életben történt forgolódásai során az ottani, teológiailag különféle módokon megalapozott ébredés, annak számára szimpatikus képviselői, és az általuk a gyülekezetekben folytatott munka vált számára nagy élményévé illetve egyfajta mintává. Ezt követően azonban a későbbiekben éppen a teológiai továbbképzés illetve elmélyülés lehetőségeit hiányolta. Az évtizedekig tartó szakadatlan gyülekezeti munka, az egyre nehezülő külső adottságok, az egyházpolitikai nyomás fokozódása, a fraternitás beszűkülése kevés lehetőséget kínált az igazi teológiai feltöltődésre. Ezt már az 1947-es négyhónapos dániai útja idején megfogalmazta a maga számára. Ugyanis akkor, az üdülésre kivitt gyermekek felügyelete mellett, módja volt egy színvonalas – teológiailag is megalapozott – diakóniai konferencián is részt venni. Ott szembesült a korabeli magyar-szlovák ellentéteknek a két ország evangélikus egyházaiba is történő beszivárgásával. Megpróbált közbenjárni az Európa különböző országaiba, különösen Szlovákiába került magyarság érdekében is. Előadásban bizonyította a konferencián megjelent szlovák evangélikus küldöttek bizonyos kijelentéseinek hamisságát, és térképpel támasztotta alá a trianoni békeszerződés igazságtalanságát. A konferencián jött rá arra, hogy az ellenérvek helyes kifejtéséhez szükséges teológiai érvelésben hiányosságai vannak. Ekkor írta le a következő, egyszerre keserű és ugyanakkor vágyódást tükröző mondatokat: „Mikor pedig megfájdul a szívem az igazi, komoly, teológiai tudomány után, eszembe jut, hogy én jóformán gyerekkoromtól az egyház robotosa voltam, tanulni nem maradt időm.” Későbbi döntései, és a belőle fakadó üldözöttsége azonban azt mutatják, hogy ha nem is sikerült az általa vágyott módon elmélyülnie a teológiai munkában, lényegében mégis hűséges maradt a fiatalon jól megtanult alapokhoz. A „teológiátlan ébredés” képviselőivel ellentétben, akiknek többsége lényegében a teológiai, egyházi, egyházpolitikai, sőt politikai konformizmus különféle formái mellett kötött ki, id. Joób Olivér az ébredésnek azon a vonalán maradt meg, amely Jézus Krisztus via crucis-án tájékozódva járta végig a saját kereszt-útját.

Első szolgálati helye lényegében úttörő munka volt, mégpedig a dél-szabolcsi misszió megszervezése. Finnországi tapasztalatai nyomán már megszületett benne a vágy, hogy az egész magyar evangélikus egyházban is – de különösen a magyar Alföldön – elinduljon egyfajta ébredés. Az 1934. szeptember 1-jén átvett megbízólevél átfogó méretű, minden korosztályra kiterjedő munkára szólt: „… a misszió területén felmerülő összes lelkészi, ifjúságnevelési és egyéb belmissziói teendők lelkiismeretes, pásztori buzgósággal és odaadással [történő] elvégzése.” Naplójában leírta, hogy ő a maga részéről hogyan értelmezte ezt a megbízatást: „… azt kell mondanom, missziói munka kell, hogy legyen itt az én munkám; mégpedig nem bel-, hanem külmissziói, amely bizony nagyon sok erőt, de gyengéd tapintatot, türelmet és nagy alázatot igényel.” Munkájában null-pontról indult, és fokozatosan indította be a megbízólevelében előírt összes szolgálatot, egyszerre tartva szem előtt a lelkek illetve az egyházi munkához szükséges alapvető struktúrák felépítését. Mindössze pár hónapig végezte ezt a munkát teljes állásban, amikor Geduly Henrik püspök fél majd egész állásban püspöki titkárrá nevezte ki. Ilyen módon betekintést nyert az egyházkormányzás munkájába is. Püspöke 1937 februárjában meghalt, ezt követően Domján Elek püspök mellett szolgált, aki 1938 októberében halt meg. A következő püspök-választás előtt Túróczy Zoltán megválasztását szorgalmazta, mind kerületi, mind országos szinteken. A püspök beiktatását követően teljes mértékben megújult a nyíregyházi gyülekezet lelkészi kara. Id. Rőzse István, majd Solymár János beiktatását követően, Joób Olivér az ún. IV. lelkészi körbe kapott meghívást. Iktatása 1939. december 26-án történt Túrmezei Sándor tiszavidéki esperes szolgálatával. Az 1940-ben megválasztott és beiktatott püspöki másodlelkész Balczó András csatlakozásával egészült ki a nyíregyházi lelkészi kar. Hitoktató lelkészek, segédlelkészek, diakonisszák, hűséges egyházi munkások segítették a munkát.

Egy huszonkilenc évig tartó parókus-lelkészi szolgálattal folytatódott az akkor már ötödik éve folyó nyíregyházi szolgálat, ezúttal 1969-ig. Magyar történelmi és magyar evangélikus egyháztörténelmi szempontból itt több időszakot lehet megkülönböztetni. 1945 mindenképpen fordulópontot jelentett mind a két téren. Az 1947-ben történő kommunista hatalomátvétel, majd az 1948-ban megkötött egyezmények, illetve annak következményei újabb változásokat hoztak. 1956 októbere, majd a megtorlások a magyar népnek rengeteg szenvedést, az 1956 és 1958 közötti időszak a magyar evangélikus egyházban egyfajta kegyelmi állapotot hozott. Ezt követően a visszarendeződés, majd az 1966-os zsinattal az akkori egyházi vezetés uralmának az egyházjog eszközeivel történő megszilárdítása következett be. Itt ismét hangsúlyoznunk kell, hogy id. Joób Olivér lelkészi szolgálatát a fenti történelmi és egyháztörténelmi események kétségkívül befolyásolták, hol pozitív, hol negatív irányban, de a lényeget illetően nem ezek határozták meg. Ő maga 1945 után saját és lelkésztársai kötelességét abban fogalmazta meg, hogy „… többet legyenek csendességben s teljes odaadással figyeljenek Őreá”. Feltette a kérdést: „Tudunk-e Krisztus egyháza maradni ebben a világban hordozván az ecclesia militans [harcoló egyház] minden terhét s az ecclesia crucis [a kereszthordozó, szenvedő egyház] minden gyalázatát?”

Ha a fentiek szellemében tekintjük át id. Joób Olivér lelkészi szolgálatát, akkor azt kell mondanunk, hogy hosszú lelkészi szolgálata alatt lényegében ugyanazt a szolgálatot végezte mind a Horthy-korszakban, mind pedig az ún. kommunista korszakban. A legkülönfélébb egyházi munkaágakban forgolódott. Legfeljebb a szolgálat milyenségében, nagyságában voltak különbségek, tartalmában nem! Igehirdetői, szentségosztó, evangélizációs, tanítói, belmissziói, lelkigondozói, látogatói munkája a gyülekezet minden rétegét – úgy Nyíregyházán, mint a szórványokban – igyekezett elérni. Igazgatólelkészi munkájának hat feladatköre – a gyülekezet ingatlanaival, pénzügyeivel való foglalkozás, az elnöki szolgálat, az ottani lelkészi kar vezetőjeként végzett szolgálat, a szolgálati rend elkészítése, illetve az adminisztrációs munka elvégzése – mindezek a gyülekezetben folyó szolgálat jó rendjét, és minőségét kívánták biztosítani. Ezen szolgálatok végzése rengeteg energiájába került. Az említett sokféle munkaág közül kétségkívül a konfirmandus, serdülő illetve felnőtt ifjúsági, a tanyai körzetekben végzett szolgálatok, valamint a többféle tartalmat – diakóniai, lelkigondozói, látogatói stb. – magába foglaló belmissziói munka tartozott az erősségei közé. Mivel az ötvenes évek elejére szinte minden közegyházi tisztségéről lemondatták, vagy pedig azok megszűnése miatt szolgálatai okafogyottá váltak, ezért az erre a munkaterületre szánt energiáit is a konkrét gyülekezeti munka végzésére tudta fordítani.

Ezt a hatalmas méretű gyülekezeti szolgálatot a kommunista hatalom-megragadást követően egyre ferdébb szemmel nézték az egyház munkáját figyelő állami szervek. Megkezdődött a lelkészek, illetve szolgálatuk akadályozása. Az evangélizációs szolgálatok, a hitoktatás, a gyermek-, ifjúsági munka egyre erősebb nyomás alá kerültek. A csehszlovák-magyar kitelepítési egyezmény végrehajtásakor id. Joób Olivért azzal vádolták, hogy lebeszéli az embereket a kitelepülésről. Holott csak azt nem engedte, hogy ezt a merőben politikai ügyet egyházi területre, a lelkeket megosztani kívánás szándékával vigyék be. Az igazi nagy összeütközést azonban az 1956-1958 közötti időszak, illetve ezek következményei hozták meg, nem csak a nyíregyházi lelkészek, hanem elsősorban id. Joób Olivér számára. 1956. november 2-án rádióbeszédet tartott, amelyben az országban illetve az evangélikus egyházban bekövetkezett eseményeket az ÚR szabadításaként értelmezte. Aktív szerepe volt Túróczy Zoltán püspöki szolgálatba történő visszahívásában is. Az Evangélikus Élet hasábjain is megjelent rádióbeszéde. Túróczy Zoltán 1957 decemberében történő eltávolítását követően egyfajta boszorkányüldözés kezdődött a nyíregyházi lelkészek, de különösképpen is id. Joób Olivér ellen. Az ottani lelkészi kar azonban akkor még összetartott, és az ügy végül egyfajta nyugvópontra jutott. A Budapestről többször lelátogató Grnák Károly ellenőrzése alatt el kellett készíteni egy nyilatkozatot, amelynek bizonyos részei a nyíregyházi rádióban is elhangzottak, majd az Evangélikus Életbe is bekerültek. A korszak jellemző dokumentumai közé tartoznak az üggyel kapcsolatos iratok. Aki tud a sorok között olvasni, az azonnal rájön arra, hogy az állami illetékeseknek sokkal fontosabbá vált az a kérdés, hogy vajon id. Joób Olivért fel tudják-e használni, meg tudják-e nyerni a saját céljaik megvalósításához, és semmi esetre sem az, hogy őt vagy társait pusztán alaposan megbüntessék. A könyv főhősének legnagyobb bűne végeredményben az lett, hogy „nem vette a lapot”. Elment a számára adott végső határig, de tovább nem!

Lényegében ennek az ügynek a lezajlását követően kezdődött meg id. Joób Olivér egyéni kálváriája. Összesen kilenc évig tartott! Végül 1969-ben, az 1966-os zsinat által elfogadott ún. közegyházi érdekből történő áthelyezéssel, majd pár hónappal később bekövetkezett halálával végződött. A nyíregyházi lelkészi karban bekövetkezett személyi változások, Balczó András, majd id. Rőzse István halála, a később illetve az újonnan érkezett lelkészekből szinte teljesen hiányzó fraternitás, mind-mind elősegítették azt, hogy a gyülekezet legrégebben szolgáló lelkésze nemcsak bűnbakká, hanem eltávolítandó kellemetlenséggé lépett elő. „Jobb, ha egy ember…” gondolhatták! Időközben a dél-szabolcsi gyülekezetek beolvasztása a nyíregyházi gyülekezetbe teljesen megszüntette a gyülekezet addig még jólesően tapasztalható otthon-jellegét. Id. Joób Olivér ellen különböző intézkedéseket foganatosítottak, megvonták hitoktatási engedélyét, elvették jogosítványát, rendőri felügyelet alá helyezték. Bibliaóráit megpróbálták ellehetetleníteni. Esperese illetve egyik lelkésztársa, továbbá egy református egyházi személy, de magukat keresztyénnek tartó laikusok is ügynökként jelentéseket adtak róla. Lehallgató készülékek elhelyezésére is sor került. A nyíregyházi lelkészek többsége lényegében szekundált az üldöztetéshez. Az államhatalom utólag – jó szokása szerint! – az egész ügyet megpróbálta a lelkészek nyakába varrni. Az utolsó másodpercekben, az országos ismeretségű kommunista költő, Váci Mihály ajánlott segítséget! A keresztyén egyháztörténész eljátszik a történész számára nem megengedett kérdéssel: „Mi történt volna, ha elfogadja?!” Azonban itt megint ugyanaz derült ki, mint1948-ban, majd 1958-ban, hogy ti. id. Joób Olivér tisztában volt a teológiailag meghatározott demarkációs vonalakkal. Megint nem lépte át a határt! A kilenc évig folytatódó üldözés idején tovább folytatta rendkívül kiterjedt lelkészi munkáját, mind a nyíregyházi, mind pedig a hozzá csatolt gyülekezetekben. Vasárnaponként legtöbbször négy istentiszteletet és egyéb szolgálatokat tartott. Amikor hetes volt, hat hétköznapi istentiszteletet. Mindvégig erős hangsúlyt helyezett a konfirmációs oktatásra, rendkívül kiterjedt lelkigondozást folytatott, diakóniai munkája szintén jelentős maradt. A Budapesten szolgáló két püspök, Ottlyk Ernő és Káldy Zoltán az áthelyezés szükségességét hangoztatták. Káldy Zoltán egy nyíregyházi asszonynak, aki szemrehányást tett nekik azért, hogy mindezt egy nyugdíjazás előtt álló, hűséges szolgálatban megöregedett lelkésszel teszik „Jézus Krisztusban állítólagos testvérei”, cinikusan azt válaszolta: „Mi naponként tojástáncot járunk, hogy az egyház és állam között meglegyen a jó viszony, és akkor az ilyen túlbuzgók, mint Joób Olivér elrontanak mindent!” A nyíregyházi gyülekezet Joób Olivér szolgálatáról másként vélekedő tagjai, – több mint tízezer gyülekezeti tag nevében – egészen a Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Osztályáig mentek a panaszukkal. Kérvényükben többek között a következőt írták: „Tetteiről [ti. id. Joób Olivér - B.E.] bizonyság az egész város, sőt az egész Szabolcs megye, hogy embereket megbecsülő, munkásokat tisztelő, szocialista érzelmű, igaz hívő, nagycsaládú ember.” A minisztérium azonban a korabeli egyházpolitikának asszisztált! Id. Joób Olivérnek menni kellett!

A Vas megyei Ostffyasszonyfa gyülekezete mindössze pár hónapig nyújthatott igazi menedéket a szeretett gyülekezetéből igazságtalanul és méltatlanul elűzött lelkésznek. Máig nem tisztázott közúti baleset következtében vesztette életét. Harminchat évig ennek a gyülekezetnek a temetőjében nyugodott. 1992-ben részesült teljes egyházi rehabilitációban. Majd 2005. július 15-én, harcában mindvégig mellette álló, hat gyermeküket nehéz küzdelmek, méltatlan megkülönböztetések ellenére is tisztességgel felnevelő feleségével együtt a nyíregyházi evangélikus gyülekezet temetője fogadta be őket. Ugyanabban az évben egykori körzete gondozó és rehabilitációs otthont nevezett el róla. „Mindenki megnyugvására!” – írja a róla szóló könyv végén a kötetet összeállító, édesapja nevét viselő –  sorsában nagyon sok ponton osztozó, saját keresztútját szintén megjáró – hűséges krónikás. A keresztyén egyháztörténész ehhez csak azt teheti hozzá, hogy az igazi ítélet, és annak következményei még előttünk vannak! Addig viszont emlékeznünk és emlékeztetnünk kell! Azért, hogy ne kövessük el ugyanazokat a bűnöket! Azért, hogy – id. Joób Olivérhez hasonlóan – mi is felismerjük, és ne lépjük át az egyes keresztyén és az egyház elé kötelezően kitűzött határokat! A könyv így üzen! Nem csak id. Joób Olivér Magyarországon, Németországban, Svédországban, Svájcban, és máshol élő utódainak, hanem mindnyájunknak! Azt üzeni, hogy csak akkor lehetünk áldássá az egyház, szűkebb és tágabb családunk, a magyarság, és az egész világ számára, ha a „csak kegyből”, a „kegyből és kegyelemből” pozíciói helyett a „csak kegyelemből” való élés krisztusi keresztútját választjuk! Id. Joób Olivér kérdése mindnyájunk elé hangzik: „Tudunk-e Krisztus egyháza maradni ebben a világban hordozván az ecclesia militans [harcoló egyház] minden terhét s az ecclesia crucis [a kereszthordozó, szenvedő egyház] minden gyalázatát?” Igazi lelki ébredés, igazi megújulás egyház és világ számára csak egy igenlő válaszban vannak belerejtve!

2010. Pünkösdjén.                                                                                          Dr. Böröcz Enikő

evangélikus lelkész, egyháztörténész

Ózd: 1932. március 22. Nagyhét: Mit csinált Jézus a nagyhéten? Lukács 23, 39-43

A szenvedő Krisztushoz gyülekezni. „Mert nem akkor ismered meg Krisztust, ha látod a bethlehemi bölcsőt, nem akkor ismered meg Krisztust, ha rágondolsz a Galilea országútján járó Mesterre, nem akkor áll előtted Krisztus igazi mivoltában, mikor diadalmenetben vonul be az örömmámorban úszó Jeruzsálembe, hanem akkor van Krisztus-megismerésed, ha meglátod a szenvedő Krisztust, ha föltekintesz a golgotai keresztre.”

Isten csodálatos rendelését kell meglátnunk, hogy Jézust két lator között feszítették meg. Jézus egész életében a bűnösöké, eltévelyedetteké volt. Ott is volt még valaki, akit meg kellett menteni. A megcsúfolt, élet-halál tusáját vívó Jézus, még itt is embert ment. Ez a lator meg vele akar lenni!

Jer a Golgotára, ha égetik életedet a különböző problémák!