Jákób tusakodása

1Móz 32,23-33,1

Kettesben Istennel

Azt olvastuk Jákóbról, hogy egyedül maradt és ebben az egyedül maradt állapotában egy férfi támadt rá. A történet folytatásából derül ki, hogy ki ez a férfi. Egyike ez az ősatyák különleges történetének, ahol Isten találkozást készít magának azokkal, akiket kiválasztott, akikkel terve van. Emlékezzünk, hogy az Ábrahám sátránál megjelenő három férfi közül az egyik maga az ÚR. Az ÚR Angyala, az ÚR hírnöke, benne maga az ÚR először Hágárnak jelent meg. Ezekben a titokzatos történetekben nem másról van szó, mint arról, hogy Istennek emberré leendő Fia jelent meg, jött oda, nem egy teremtett angyal. Kettesben Istennel: amikor ez először bekövetkezik, nem lehet más, mint félelmetes a bűnös ember Istennel való találkozása. Csak ezen keresztül lehet majd békességre találni, és megváltó Istennek, Szabadítónak, életem megváltoztatójának megismerni. Voltál-e már kettesben Istennel? Erre a kérdésre, amelyet maga az Úr tesz föl nekünk, nem lehet úgy válaszolni: ó, hát én imádkozom, templomba járok, hát én tisztelem az Istent, én hiszem az Istent. A kérdés nem erről szól. Nézzük meg Jákób történetét. Volt ennek az embernek az életében Isten emlegetése, valamiféle vágya is arra, hogy áldásban részesüljön, még csalni is képes volt érte – ennyire vágyott az áldásra. De így, emberi ügyködéssel kierőltetve, nem lehet előbbre jutni. Az anyja tanácsa szerinti ügyködése minden volt, csak istenes nem. Izsáknak nem csak a testi, hanem a lelki szemei is vakok voltak. Nem látta: kinek kell örökölni az áldást. Rebeka helyesen látott, de nem tudta, hogy ez az áldás semmiféle emberi ügyeskedéssel nem csikarható ki. Együttműködik anya és fia a csalásban. Aztán amikor Ézsau elől menekülnie kell, és Izsák áldással bocsátja útra őt, még nincs olyan állapotban, hogy felfogja: mit is jelent ez.

Útközben egy éjszaka kap egy kijelentést az ÚRtól, de az az éjszaka mégsem olyan, mint amiről most olvastunk. Jákób álmában átél valamit, Isten egyoldalú kegyelmi ígéreteit kapja, de ahogy reagál rá, abból kiderül, hogy nem fogja fel. Amikor felébred, félelem fogja el, előjön a babonás gondolkodása, és azt hiszi, hogy a hely a szent. Az Isten feltétel nélküli ígéreteire úgy válaszol, mint egy kupec, sorolja a maga feltételeit: ha azokat Isten teljesíti, akkor elfogadja Istenének az URat. Jákób ekkor még nem volt kettesben Istennel. Testvérem, amit Istennel kapcsolatban eddig mondtál, nem ehhez hasonlítanak-e esetleg? Milyen fogadalom, milyen imádság ez? Félelem az volt, de bizalomból fakadó engedelmesség az nem. Én megyek az én utamon, aztán segítsen meg az Isten. Nekem megvannak a terveim, meg a nehéz helyzetekre az ötleteim: aztán ehhez segítsen még be az Isten. Ez a jákóbi gondolkodás. A „segíts magadon, az Isten is megsegít” gondolkodás. Ezzel le kell számolni mindegyikünk életében. Ezzel le fog számolni az Isten. Hosszú nevelés következett ezután Jákób számára: Lábán személyében visszakapja mindazt a rosszat, amit másokkal ő tett. Kölcsönösen próbálnak egymással szemben ügyeskedni 20 éven keresztül. Mit fárasztják egymást! De ez még nem elég ahhoz, hogy az önfejű akarnokság – hamissággal kombinálva – összetörjön Jákóbban; amiben ott van a hivatkozás – de csak hivatkozás – az ÚRra...

Aztán egyszer mégiscsak belefárad, és akkor ad neki újból kijelentést, menetparancsot az ÚR. Miután elindul és Lábán követi, megint egy „ÚR Angyala” történet: megjelenik Lábánnak és figyelmezteti, hogy ne bántsa Jákóbot. Hogy védi az Isten ezt a hamis ügyeskedő csalót! Nem a bűnét, hanem őt magát. Hogy védett, hamis, önfejű útjainkon, bennünket is az Isten! Aztán ahogy közelít a hazai föld felé Jákób, egyre inkább szorong és fél. Ezért beveti megint a furfangot, követeket küld Ézsauhoz, olyan üzenettel, amelyben „mű alázattal” urának nevezi őt, pedig az áldásban – amely tényleg az övé lesz az Isten szándéka szerint is – őróla van szó, mint aki testvérének is parancsol. Amikor a követek visszatérnek azzal a hírrel, hogy Ézsau jön, akkor retten meg igazán, mert bántja a bűntudat: nincs lerendezve még ez az ügy. Nem ezért vannak félelmeink nekünk is, mert bánt a bűntudat? A saját hamisságunk fel nem dolgozott belső terhe nyomaszt és szorongat. Mindez még mindig nem elég, hogy igazán meghódoljon Isten előtt Jákób. Intézkedik, vannak ötletei, de közben imádkozik is, még isteni ígéretekbe is fogódzik. Aztán mégis maga intézi Ézsau megengesztelését. Küldi az ajándékot. Mit ér az ilyen imádkozás?

Voltál-e már kettesben Istennel? Vagy csak ilyen imádságaid voltak? Itt még mindig nincs Isten előtti valódi meghódolás, és nincs nyugta sem… Az Isten kegyelme, bocsánata nélkül, a vele való közösség nélkül nem lehet békességünk. Amikor Jákób mindenét átviszi a Jabbók patakján és egyedül marad, akkor rátámad ez a titokzatos idegen. Hát most még ez is? Nincs elég bajom? Segítséget kértem, mert félek, hogy nem lesz elég, amit én tehetek, erre rám támad az Isten? Rám támad. Minden nélkül egyedül kell maradni. Úgy igazítja Isten, hogy egyszerre csak ott van ez a páratlan helyzet, hogy én egyedül vagyok és jön az ÚR. Nem lehet kitérni. Kiderül, hogy nem csak emberekkel vannak elintézetlen ügyeim, hanem az Istennel, és Ő nem hagy nyugton. Azon az éjszakán Jákób ezt éli át. Nincs hova kitérni, nem segít semmiféle imádkozgatás, nem lehet az Istent leszerelni semmivel, és nem tudsz segíteni magadon. Megkeresett az Isten. Ha már volt ilyen találkozás az életünkben, akkor tudjuk, mit élt át Jákób; de hívőként is szükségünk van ilyen éjszakákra, hogy megáldhasson bennünket az ÚR, hogy a szolgái lehessünk.

A tusakodás

Nem Jákób volt a kezdeményező, hanem az a titokzatos idegen. A megváltó Istennel való találkozás után mondja el Jákób: „láttam Istent színről színre és megszabadult a lelkem”. Ezt élte át Jákób azon az éjszakán. Mennyit ügyeskedett és csalt ez az ember az áldás megszerzéséért. Persze, neki az áldás jelentős mértékben a földi javakat jelentette. Nekünk vajon mit jelent? Kell-e a legnagyobb, hogy Jézus Krisztus megszabadít a bűneinkből? Az előzőekben számba vehettük, hogy mi mindenen ment keresztül már, mi mindent sikerült elérnie, megszereznie Jákóbnak. Sok mindene van, ahogy megy hazafelé, mégis szorongatja a félelem a testvérével való találkozástól. Aztán jön a találkozás és tusakodás Istennel, amellyel az a célja az ÚRnak, hogy ez az ügyeskedő ember ne tudjon kitérni előle. Váljon tehetetlenné. Aki a vízben fuldoklik, és ki kell menteni, azt előbb tehetetlenné kell tenni, mert különben a kapálódzásával az őt mentőt is veszélybe sodorja. Gyenge emberi hasonlat ez, de Isten is csak úgy menthet meg bennünket, ha tehetetlenné válunk a magunkat védő reakcióinkkal. Ennek persze története van. Nem írja le a Biblia, hogy hány órán keresztül tartott a birkózás azon az éjszakán, de nem egyik percről a másikra történt. Órákig tart a küzdelem, mert annak ellenére, hogy az Isten áldására van szüksége Jákóbnak, még mindig védi magát.

Vajon minálunk is ezt tapasztalja az ÚR, hogy már mióta birkózik, és még mindig nem bír velünk? Hogy lehet az, hogy Isten hajlandó erre a birkózásra olyan sokáig! Mióta birkózik velem az Isten? Mit lát az életemben, hogy még mindig nem bír velem? Kellene az Ő segítsége, hiszen félek attól, ami rám következik, emberektől és titokzatos veszedelmektől. Várjuk, mint Jákób, hogy Isten besegítsen, de Ő nem akar besegíteni; Ő rajtunk akar segíteni, amikor azt érezzük, hogy támad minket. De meddig kell még birkóznia? Akit kiválaszt a magáénak, azzal addig fog birkózni, amíg aztán tehetetlenné nem teszi. Minden erejének, testi és pszichikus erejének, amivel magán akart segíteni, a végére ér. Jön az az érintés, az az odavágás, amely ott éri az embert, ahol addig a leghajlékonyabb, a legügyesebb volt: Jákóbot a csípő forgócsontján. Ettől kezdve egész életére lesántult volt. Ott volt a bélyeg az életén, a mindennapjain, hogy nem az a régi már. Nem tud úgy menni, forgolódni, hajlékonyan mozogni már soha többé.

Ez a bélyeg, hogy nem tud soha többé olyan ügyes lenni, abban, ami az erőssége volt, ez ott van mindenkinek az életén, aki az ÚRé lett. Amikor a magam erejében bízva akarok magamon segíteni, mindig feltűnik és megmutatkozik az a lesántultság. Nem megy már. Hála Istennek! Az az ember, aki a test erejében, lehetőségeiben bízott, átéli a tehetetlenségét. Amikor itt a test erejéről beszélek, akkor messze nem a fizikai lehetőségekről van szó, hanem arról, amit mindenestül testnek nevez a Biblia. Akik mi vagyunk, úgy ahogy a világra jöttünk. Az Isten nélküli bűnös ember a maga ily módon korlátozott lehetőségeivel, saját maga rabjaként élve: javíthatatlan. Így nem lehet olyat elérni, ami Isten előtt kedves lenne. Ennek meg kell kapnia a bénító érintést. Jézus mondja: „a Lélek az, aki megelevenít, a test nem használ semmit”. Pál apostol, aki Saul korában a test szerinti vallásosságba helyezte a bizalmát és maga is megtapasztalta, hogy az Úr reá támadó megjelenése hogyan sújtja porba, hogy talpra állítsa új életre, így ír a Római levélben (8,7-8) erről: „Minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” Olyan nehezen tudunk szabadulni a „segíts magadon, az Isten is megsegít” filozófiától, hogy kénytelen Isten olyan helyzetbe hozni, hogy nem tudok magamon segíteni. Eljuttatott-e már oda, hogy nem megy tovább, hogy védjem, igazoljam, ügyesen kivágjam magam? Hanem belekapaszkodom abba, aki rám támadt, mint Jákób. Amikor ez bekövetkezik, akkor tud Ő segíteni!

A színvallás

Miért olyan lényeges ez a részlet? Itt találjuk Jákób bűnvallását, amiért Isten birkózott vele. Hogy beismerje és bevallja: ki is vagyok én. Miután rátámaszkodott, belecsimpaszkodott abba, aki ilyen félelmetesen rá támadt! Jön a hajnal, beköszönt lassan az új nap, és föl kell kelnie mindenkinek. Jön Ézsau, lejár ez a különleges időszak, amit Isten annyira elkészített az éjszakában: kegyelme alkalmául, de támadásba rejtve. Lejárnak a különleges időszakok, amiket Isten elkészít. Akkor lehet belékapaszkodni és áldását kérve megtalálni, amikor Ő közel van hozzánk. Amíg ott nem hagy, ha nem engedtünk neki; akkor nem változatlan, hanem rosszabb állapotban, mint előtte voltunk. „Keressétek az URat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van.” Ezek mindig különleges idők. Lehet, hogy órák, napok, vagy egy egész csendeshét, de lehet, hogy csak percek. Aztán elmúlik ez az idő. Megérintette Jákób forgócsontját, aztán tehetetlenné vált a küzdelemre és a magát menteni akaró ellenkezésre, és akkor már hangzik is a titokzatos valakitől, akiben egyre inkább magát az URat ismerte föl Jákób: „Bocsáss el, mert hajnalodik!” Üt az óra. Akkor van a „most, vagy soha”. Jákób belsőjét átjárja ez a felismerés. Az áldás, ami neki annyira fontos volt, amit ő akart csalással, ügyeskedéssel, sok-sok ötlettel magának megszerezni, az „most vagy soha” érhető el, de nem úgy, ahogy én akartam megszerezni. Itt vagyok tehetetlen. Nem tudom már magamat védeni tovább. A tehetetlenné lett embernek arra van lehetősége, hogy rácsimpaszkodjon arra, aki harcképtelenné tette. Hogy belé kapaszkodjon: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem”. Nem tudok mást, csak beléd kapaszkodni, mert szükségem van arra, hogy megáldj. Voltál-e már így kettesben Istennel?

Ekkor tér rá az ÚR a lényegre. Külsőleg már harcképtelen Jákób, de ott belül is le kell tennie a fegyvert. „Mi a neved?” Abban az időben a névnek sokkal nagyobb jelentősége volt, mint számunkra. Mi a neved? – ki vagy te? Ezt rejti ez a kérdés valójában. Mielőtt az ÚR az áldásában részesít, kikerülhetetlen, hogy bevalljam, hogy mi a nevem, hogy ki vagyok én: Kinek lát engem az Isten? Nem az ÚRnak, hanem nekünk van szükségünk rá, hogy bevalljuk a nevünket. Ő tudja, mindent tud rólunk. Alkalmat akar adni nekünk, hogy kimondjuk, amit ki kell mondanunk. Kimondtad-e már, hogy „néked bűnöm megvallom”? Jákóbnak a lényét, a jellemét fejezte ki a neve: sarkot fogó, csaló, ügyeskedő; minden módon magán segíteni akaró ember. Ezt kellett kimondania az ÚRnak. Nem egy szimpatikus, rendes, mások javát tekintetbe vevő, Istent igazán félő ember vagyok. Csaló, ügyeskedő. Pál apostol a Római levél 7. részében így fejezi ki ezt: „tudom, hogy nem lakik énbennem, vagyis a testemben, semmi jó”. Semmi jó, de van, ami különösen jellemző bűnöm: Jákóbnak az, amit a neve jelentett. Amikor az ember bevallja, hogy kicsoda, bevallja a nevét, az sokkal több, mint csupán beszélni róla. Abban benne van az, hogy elítélem magam. Istennel együtt mondom ki az ítéletet magam felett. Igen, az vagyok. Jákób, csaló, tisztátalan, vagy hazug, hiú, parázna, mammonimádó, álvallásos, ördög szolgája és még sorolhatnánk... Mi a neved? Kérdezhette-e már az ÚR, úgy, hogy harcképtelenné tett? Bevallottad-e már? Igen, az vagyok. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” Hogyan lehetséges ez? Néhány sorral előbb ez is ott van az 1 Jn 1-ben: „Jézusnak, az Ő fiának vére megtisztít minket minden bűntől” – azért lehetséges! Ő volt az, aki rátámadott Jákóbra, Ő az, aki ránk és rám is rám támad. A megváltó Fiú – Jézus.

Nem enged kitérni a bűnöm beismerése elől, ahogy nem engedte Jákóbot sem. Ahogy beismerem, máris magához fogadott. Akkor Ő azt mondja: nem ez lesz többé a te neved. Ez vagy test szerint a lényedben, csaló, ügyeskedő, az Istent is csak használni akaró, ravasz és legfőképpen öncsaló; de nem ez lesz többé a neved, hanem Izráel, ami betű szerint azt jelenti: Isten harcol. Szokták Isten harcosának mondani, de a legegyszerűbb értelme ez. Most már nem én, hanem Ő harcol az életemben. Ettől leszek győztes. „Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” Hogy győzhetett itt Jákób? Úgy, hogy legyőzhette az Isten. Amikor arra szólította fel, hogy megvallja: ki is ő valójában. Ebben a megvallásban győzött saját maga felett. A győzelem bűnbánattal kezdődik, és azzal folytatódik, hogy Isten harcol.

Láttam Istent színről színre

Megláttad-e már Őt? Nem közvetlenül, úgy két szemmel, mert az kibírhatatlan lenne. Hiszen Mózesnek is azt mondja az ÚR: „nem láthat engem ember úgy, hogy éljen”. Még az, akit a szolgájának nevez Isten, az se bírhatta ki az Ő jóságával, dicsőségével, arcával való közvetlen szembesülést. Mózes is azt láthatta, akit az Ószövetség Isten Angyalának nevez, ez volt az a férfi is, aki Jákóbhoz eljött. Ahogy az Isten az Ő Fiában transzformálta magát elviselhetővé. Hogy kibírható legyen a vele való találkozás. Mégis azt kell mondani, amikor meglátom Őt, az nem közvetett látás, hanem valódi kapcsolat. Nem az a közvetlenség, amelyben az Ő dicsőségét teljes mivoltában láthatom, mégis valódi kapcsolat és valódi ismeret. „Láttam Istent színről színre, és megszabadult a lelkem” – olvashatjuk a Károli fordításban. Az újfordítás pedig így hozza: „Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam”. Többről van itt szó: nem csak annyi, hogy túléltem a veszedelmet, amit ez a találkozás jelentett, hanem arról, hogy megszabadult az én lényem. Ez egy kifejezés arra, hogy nem közvetlen találkozás, amibe bele kellett volna pusztulni, de nem is közvetett. Valódi kapcsolat, ahogy az itt a földön mégis lehetséges. Az Isten transzformálja magát, az Ő Fiában jön hozzánk. Egy újszövetségi igében így ragyoghat fel ez: „Az az Atyának az akarata, hogy aki látja a Fiút, és hisz benne, annak örök élete legyen, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” Az örök életnek ez az ígérete és bizonyossága az, amiben megszabadult a lelkem, a lényem, gondolkodásom, érzelmeim, egész földi életem. Minden területen érvényre jut az, hogy szabaddá tett. „Ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek.” Nem kell, hogy a szorongás, a fóbiák kínozzanak, megnyugodhat az én lényem az Isten megbocsátó, megszentelő, éltető kegyelmében. Nem csak ezt a helyzetet éltem túl, hanem örökre szólóan megmenttettem. Ez a sokkal több rejlik az eredeti szövegben.

Az, hogy megláthattam kicsoda Ő – az a forrása a szabadulásnak, ebből ered a szabadulásom. „Az ÚR megáldotta őt ott” – olvassuk. Térben és időben ment végbe ez. Térben és időben történik ma is, amikor az Isten velünk való birkózása eléri, hogy megadva magamat neki, győzzek. Ezt nem lehet elfelejteni, ha megtörtént. Ezt fejezi ki Jákób (Izráel = Jiszráél), amikor elnevezte azt a helyet Penuélnek. A mi életünkben nem a hely és a dátum a fontos, de ami megtörtént, az térben és időben történik meg, vagy sehogy. Megtörtént-e már, hogy „láttam Istent színről színre, és megszabadult a lelkem”?

Rajtam a jel, előttem az út

Bizony, rajta van a jel Jákóbon. Még jó néhány évtized áll előtte, és már soha többé nem lehet az az ügyes, ügyeskedő ember. Ha megpróbál a maga erejére támaszkodni, egyből kiderül a sántaság. Nem megy az már úgy, mint valaha. Ez a jel ott van minden hívő életén. Ha megpróbálnám is az ügyeimet a régi életem szerint intézni, nem megy már úgy. Sántít, ott a jel. Valami megtört, elakadt. Nincs már az a kemény öntudat, az a kemény akarás, hanem ha összeszedné is magát, újra meg újra megfékezi valami. A kemény akarásból megadás lesz. Ez a jel ott van belül a szívben, és onnan mutatkozik ki, azon is, hogy mit és hogyan csinálok, és azon is, mit és hogyan nem tudok már csinálni. Mert megtört a szívnek a keménysége.

Amíg nem volt megtörve a szív, nem jutott töredelemre, addig nem lehetett az Istennel közelsége, közössége. A megtört szívhez van közel az Isten. Rajtam a jel, előttem az út, mert fölvirrad a reggel, és menni kell tovább. Lesántultan bár, de Jákób megy elől. Már nem ügyeskedik, és nem küldi maga elé a gyermekeit és a családját. Ebben a sántító és magát megalázó menésben azonban már vele megy az Isten. Emberi számítás szerint semmi jót nem ígér a 400 fegyveressel érkező Ézsau, de menni és találkozni kell. Lesznek számunkra is ilyen elkerülhetetlen találkozások emberekkel és ügyekkel. Hiába szeretnénk kikerülni, már nem lehet. De ha újat kezdhetett velünk az ÚR és rajtunk a jel, akkor lehet Vele menni. Jákóbbal együtt átélhetjük, hogy minden emberi számítással és félelemmel szemben Ő cselekszik még azok szívében, gondolatával és érzelmeivel is, akik még nem az övéi. Lehet más és lehet vigasztaló a találkozás. Ők maguk sem tudják, hogy miért reagálnak másképp, de hát velünk jött az Isten. Sőt, előttünk jár. Amikor egymáshoz érnek, olyan történik, amire Jákób nem számíthatott. Ézsau sem ezzel a szándékkal indult valószínűleg. Ézsau eléje futott, mert Jákób már nem tud futni. Megölelte, nyakába borult, megcsókolta és sírtak. Micsoda találkozás! Akinek az útja kedves az ÚR előtt – és Jákób útja ettől az éjszakától kezdve az lett – annak még ellenségeit is jóakaróivá teszi…

Mind efölött ott van a ragyogás, amire szinte sejtelmesen utal a 32. vers. Lehet úgy is érteni, mint egy tényközlést, az is: „Felkelt a nap, amikor átkelt Penuélnál.” Valami több is van azonban ebben a mondatban. Felkelt neki a nap: a szívében a világosság. Az Isten szeretetének a napja. Amikor átkelt Penuélnál, Isten arcánál – mert ezt jelenti, ne felejtsük el – az élete egy új szakaszába, amelynek Egyiptomban lett aztán sok-sok évtized múlva földi vége, de lelkileg soha nincs vége… Mert ez a szakasz az örökkévalóságba tart! Rajtam a jel, előttem az út: de lehet azon az úton menni, ha rajtam a törtség, lesántultság jele. Lehet úgy menni, hogy „velem vándorol utamon Jézus”, sőt előttem megy és cselekszik bennem, érettem és másokkal is. Azokkal is, akiknek a szíve nem az övé, mint itt Ézsauval. Minden javukra lesz azoknak, akik Istent szeretik. Nem tudom, mi vár rám. Egy csomó mindent nem fogok tudni úgy csinálni, ahogy korábban megszoktam. Veszélyes helyzetek is adódhatnak ebből: nem tudok segíteni magamon, de majd segít rajtam Ő. Váratlanul, ahogy emberileg nem számíthattam rá. Segít úgy, hogy meg tudjam alázni magam, úgy, hogy kiment veszedelmekből, átvisz veszedelmeken. Amikor erőtlen vagyok, akkor leszek erős, mert mindenre lesz erőm abban a Krisztusban, aki megerősít engem. Az örökkévalóságba halad ez az út. Bárcsak mindannyiunkra mindez igaz lenne!

Adámi László

(Az EKE /Evangélikusok Közössége az Evangéliumért/ 2003. július 28-tól augusztus 2-ig, Piliscsabán tartott családos csendeshetének esti evangélizációin készült hangfelvétel alapján szerkesztett, kivonatolt szöveg.)