„Nem jó, ha az egyház mindent csak kontrázik”

Fabiny Tamás evangélikus püspök

egyházi kommunikációról, tiltakozásokról és homoszexualitásról

Az egyházak közéleti kommunikációja gyakran defenzívnek tűnik. Az elmúlt évek emlékezetes egyházi megnyilvánulásaiból talán csak a kettős állampolgársággal kapcsolatos szólt valami mellett, ezzel szemben – a Tilos-ügytől kezdve a januári Tóta W.-esetig számtalan tiltakozásra volt példa. Csalóka a kép vagy tényleg folyton tiltakozik az egyház?

Az biztos, hogy az egyházaknak nincs igazán jól kialakított médiastratégiája. Nem vagyunk képesek jól kommunikálni az álláspontunkat, nagyon sokszor megvárjuk, hogy bennünket kérdezzenek meg. És nyilván akkor kérdeznek meg minket a világi újságok, ha valami pikáns dologról van szó, ami egyházellenesnek tűnik. Elfogadhatónak tartom, hogy az egyházi vezetők ilyen esetekben elmondják kritikájukat, de azt nem tartom szerencsésnek, hogy nem tudunk a dolgok elé menni, divatos szóval élve tematizálni a közvéleményt. Ez persze kétélű dolog: ha megpróbáljuk, nem igazán figyelnek oda a hangunkra. Magam is tapasztaltam, amikor témákat próbáltam felvetni, hogy az egyház nem igazán számít tényezőnek. Viszont nem jó, ha az egyházról egy olyan kép él, hogy mindent csak kontrázik. A protestantizmus – a közhiedelemmel ellentétben – nem tiltakozást, hanem a valami melletti tanúskodást jelenti. Az lenne a jó, ha nem arról lennénk híresek, hogy állandóan csak verjük az asztalt és tiltakozunk, hanem ha egy-egy ügy – akár hitbeli, akár közéleti – mellett is meg tudnánk szólalni.

Mi lehetne ilyen „pozitív” terület?

Az aktuális ügyek közül a múltfeldolgozást érzem legpregnánsabbnak. Szinte folyamatos hátrálásban van az egyház, és ezzel teljesen azt a képet festi magáról, hogy vaj van a fején. Mintha nem merné felvállalni azt, ami történt, nem lenne hajlandó szembesülni a múltjával. Nyílván azért nem, mert ez egy szégyenletes múlt, és kompromittáló adatok kerülnének nyilvánosságra. Ez részben igaz is. Van a különböző egyházak vezetésében egy rész, amely személyi okok miatt inkább elfedné a múltat, de a nagy többségnél nem ez a helyzet. Ők azt gondolják, hogy ez egy belső egyházi ügy, és nem kell, hogy a nyilvánosság elé kerüljön. Ehelyett én azt képviselem, hogy igenis menjünk előre, és mondjuk azt, hogy mi saját magunk akarjuk megismerni a múltunkat, és nem is csak saját magunk számára. Az evangélikus egyházban felállt egy tényfeltáró bizottság, amelyben van teológus, jogász, levéltáros, történész, és az adatokat nyilvánosságra is hozzuk.

Az egyházban – nemzetközi szinten – még mindig meghatározó téma a homoszexualitás, de egyre inkább előtérbe kerülnek olyan régi-új ügyek, mint a globális szegénység vagy a klímaváltozás. Elképzelhető, hogy nálunk is ilyen témák felé fordul az egyház?

A külföldi egyházaknál abszolút természetes, hogy például környezetvédelmi témákban megnyilvánulnak, és jó néhány egyházi vezető kifejezetten szakértője is ezeknek a kérdéseknek. Ez utóbbit nagyon fontosnak is tartom: akkor szólaljon meg az egyház, ha kompetens tud lenni! Persze egy püspök nem érthet mindenhez, de ha mégis állást foglal, kérje ki szakemberek véleményét! Az említett kérdéseket felvethetőnek tartom, szólni kell róluk, és korábban is volt az egyházaknak velük kapcsolatban szava. Csak Magyarországon éppen a „sekrestyekeresztény” szemlélet, miszerint közéleti-politikai kérdésekben nem foglalunk állást – visszaszorította az egyházakat a szakrális szférába. Persze az egyház, mint mondtam, nem egyenlő a vezetőivel, így a laikusokon keresztül, a környezetvédelemben vagy más közéleti területeken járatos tagjain keresztül is elmondhatja a véleményét.

A homoszexualitás társadalmi elfogadottságáért folytatott küzdelem világszerte erősödik. Hazánkban például a napokban melegszépségversenyt rendeznek. Egy ilyen folyamatban mi lehet az egyház mondanivalója azon kívül, hogy tiltakozik?

Bár magáról a szépségversenyről nem hallottam, a Meleg Büszkeség napjáról és hasonló programokról viszont természetesen igen. Ezeket a programokat nem azért tartom károsnak, amiért általában az egyházak szokták, azaz hogy megbotránkoztató, hanem mert lejáratja a homoszexuálisokat. Fáj nekem, hogy ezzel az exhibicionizmussal egy olyan torz képet rajzolnak a homoszexualitásról, ami szerintem legkevésbé sem érdeke a melegeknek. Nem azt mondom, hogy titkolni kell – ahogyan évtizedeken vagy évszázadokon keresztül volt –, de ez a durva exhibicionizmus nem csak lejáratja a melegeket, de azokat is elriasztja, akik pozitívan, segítő szándékkal meg tudnának nyilvánulni a dologgal kapcsolatban, akik felismerik, hogy ez egy valós társadalmi probléma. Számomra a homoszexualitás lelkigondozói kérdés, és úgy vélem, hogy a kérdéssel az egyházaknak szembesülniük kell. Hibás és bűnös dolog, ha nem beszélünk a témáról, mert – már csak statisztikai alapon is – ha a társadalomban van valamennyi homoszexuális, akkor számolhatunk azzal, hogy az egyházban is vannak. Elképzelhető, hogy arányaiban egy kicsit kevesebben, de nem is biztos. Valószínűleg sokan meglepődnének, ha napvilágra kerülnének adatok arról, hogy a keresztények között milyen számban vannak melegek. Fontos, hogy az egyháznak legyen hozzájuk pozitív szava: ők is keresztény emberek, akiknek Isten igéjére és irgalmára van szükségük. Nem a tiltás, hanem a szeretet felől lehet hozzájuk közeledni. Azt viszont már nem tudom elfogadni, hogy a lelkészek között lehessen valaki nyilvánosan homoszexuális. Ezt – kimondom – egy olyan szakmailag kizáró oknak érzem, amivel egy lelkipásztor nem tudja a hivatását betölteni. Így, ha az én egyházamban egy lelkészről megtudnám, hogy meleg – és tulajdonképpen erre előbb-utóbb sor kerülhet – akkor azt tanácsolnám, hogy ne dolgozzon tovább lelkipásztorként.

Akkor is, ha a cölibátust választja, azaz nem gyakorolja homoszexualitását?

Nagyon nehéz a határvonalat megtalálni gyakorlás és nem gyakorlás között. Ha van valakinek társa, és elmennek együtt moziba kézen fogva, az cölibátus vagy sem? Más az, ha valakiben megvan a hajlam, és ez ellen kezdettől fogva fellép. Valószínűleg vannak is olyanok az egyházban, akik kénytelenek titkolózni, elzárkózni. Nekik ez óriási lelki terhet jelenthet. De nem tudom elfogadni, hogy a homoszexuálisok házasságban éljenek, pláne nem az egyház által megáldottban, ahogyan ez egyre jobban terjed Nyugat-Európában. Azt viszont igen, hogy a híveink között vannak melegek. Nem zárnám ki őket az egyház közösségéből, még az úrvacsorából sem – ugyanúgy bűnös emberek vagyunk mindannyian. Lehet homoszexualitásban és heteroszexualitásban is bűnözni, képmutatás lenne tehát csak őket sorolni a bűnös kategóriába. A lelkészi szolgálatban azonban nem tudnám őket elfogadni.

Az interjút Gyura Gábor készítette