„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16)

Olvassuk Luthert – a Reformáció havában (is)!

AZ ELEVEELRENDELÉSRŐL

Ha az eleveelrendelés tanítása felől gondolkodom, amely szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra, másokat az üdvösségre rendelt, mindent elfelejtek Krisztusról és Istenről és bizony odáig jutok, hogy Isten gonosztevő… Ha az eleveelrendelésről gondolkodunk, elfelejtkezünk Istenről. Elhallgat a „laudate” (dicsérjétek az Urat) és felhangzik a „blasfemate” (káromoljátok)! Az egészséges emberi észnek és a természetes értelemnek az a legnagyobb botránykő, hogy Isten saját önkényes akaratából az embert cserben hagyja, megátalkodottá teszi, kárhozatba taszítja, mintha örömét lelné a nyomorultul elkárhozottaknak ily nagy bűneiben és örök gyötrelmében. Méghozzá az az Isten tenne így, akinek nagy irgalmát és jóságát stb. mindenütt hirdetik. Igazságtalannak, kegyetlennek, elviselhetetlennek tűnik fel, hogy így gondolkozzék valaki Isten felől. Ezen már sok nagy ember megütközött a hosszú századok folyamán.

S kit ne zaklatna fel? Magam is nem egyszer lelkem legmélyéig felháborodtam, egészen a kétségbeesés szakadékáig jutottam, úgyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak sohase teremtettem volna embernek. Ez akkor volt, amikor még nem tudtam, mennyire üdvös ez a kétségbeesés és milyen közel van a kegyelemhez.

Küzdelmeimben egy ágostonos barát a következővel vigasztalt: Aki az eleveelrendelés felől gondolkodik és emellett nem veszi tekintetbe Krisztust bölcsőjétől kezdve, amint szemünk elé lép, az olyan embernek hamarosan és kikerülhetetlenül kétségbe kell esnie.

Staupitz sokszor tanácsolta ezt: „Ha az eleveelrendelésről van kedved vitatkozni -  mondá -, ezt Krisztus sebeinél kezdd el s azonnal megszűnik minden vita az eleveelrendelés felől.”

Akik Istent igazán szeretik gyermeki szeretettel és szívbeli tiszta vonzódással, azokban ez nem természettől van meg, hanem egyedül a Szentlélek hatása következtében… Az ilyenek önként alkalmazkodnak Isten minden egyes akaratához, még ha a poklot és az örök halált mérné is rájuk, ha éppen ezt akarná Isten. Csak teljességgel legyen meg az ő akarata. Ennyire nem keresik saját érdeküket. De amennyire fenntartás nélkül alkalmazkodnak Isten akaratához, éppen annyira lehetetlenség, hogy a kárhozatban maradjanak. Kizárt dolog ugyanis, hogy Istenen kívül maradjon, aki magát egészen átadja az ő akaratának. Most már az ember is azt akarja, amit Isten. Így nyeri el Isten jótetszését. Ha pedig megnyerte Isten jótetszését, akkor szereti őt Isten. Ha pedig szereti őt Isten, akkor megmenekült a kárhozattól. Így oldódnak meg a léleknek az eleveelrendeléssel kapcsolatos bajai.

(Az idézetek forrása: Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, 3. kiadás; 68-70. és 79-80. oldalak. Válogatta: G. A.)

KETTŐS PREDESZTINÁCIÓ (=eleveelrendelés)

Háttér információk Pintér Károly: Predesztináció c. jegyzetéből (EKE Bibliaiskola – Teológiai alapismeretek, 2003.)

Az üdvösségre való kiválasztásunkat, és elhívásunkat minden keresztyén egyház tanítja és vallja. Az igazi izgalmat és feszültséget, ennek kálvini értelmezése jelenti; Kálvin János ugyanis a kettős predesztinációt tanítja. Igen világosan, szinte definitív módon fogalmazza ezt meg – fő művében – az „Institutio”-ban: „Eleve elrendelésnek hívjuk Istennek azt az örök elhatározását, mellyel önmagában elhatározta, hogy mi legyen minden egyes ember sorsa. Mert nem egyforma feltétellel teremtetnek mindenek, hanem egyeseknek örök életet, másoknak örök kárhozatot rendelt el Isten kezdettől fogva. Így tehát, aszerint, hogy ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett-e, azt mondjuk, hogy az életre, vagy a halálra van elrendelve”.  (i.m. 165-166. o.) Luther valami szent egyoldalúsággal, Istennek az üdvösségre való kiválasztását hirdeti.